Tévedhetetlenül itt a tavasz! Lassan lehet nyírni a füvet hetente kétszer, a szomszédoknak mától kötelező zörögni, nyüszögni, nyihogni, reszelni, kalapálni, dübögni, kattogni, surrogni, herregni, berregni, krahácsolni, kalapácsolni, flexelni, fűrészelni, rotakapát indítgatni, és mindezt ebéd utáni sziesztakor, lehetőleg vasárnap. És persze reggel is, főként olyan reggel, amikor alhatnál nyolcig, kilencig, nem, nem fogsz, hat óra tizenkettőkor kezdődnek a decibelrobbantó tavaszi munkák, te lusta munkakerülő!
Mert vannak olyan házak, amik harminc évig épülnek – azaz ötven év alatt sem épülnek fel, de mi ezt nem érthetjük meg sosem, mert nincsenek vágyaink és céljaink, nem látjuk át úgy a telket, hogy mit hova kéne még építeni, gányolni. Nézd meg a szomszédodat, ő még ma is a házát építi, pedig nyolc éve lakja. És a ház egyre magasodik, egyre ragyog, épül-szépül. A mesterek úgy járnak oda tavasszal, mintha a munkahelyük lenne a szomszéd ingatlan. Mert az is. Mindig van valami. Egy kis meló, egy kis ez-az, tudod, nem nagy ügy, pár kalapálás, flexelés, légkalapálás, betonfeltörés, bontás, toldás és pikk-pakk hat-hét-negyven-nyolcvan nap alatt kész is vagyunk.