Van ilyen ember, és ez most nem poén, nem kamu. Nem lájkvadászat. Milyen lehet az élete? Van neki valódi élete a Facebookon kívül? Mi lehet ott? Sivárság. Mit tesz a fotóival? Mit? Megnézi. És? Megmutatja egy embernek? Kettőnek? Kinek? Nincs jelen az igazi valóságban, nincs szerepe, nem jut levegőhöz. Kénytelen elfoglalni magát valamivel. Na, de mivel? Kimegy a természetbe. És? Egyedül nézelődik ott úgy, hogy egy fotót nem posztol sehová? Akkor ott sem járt. Ki hiszi el neki? Ő maga sem hiszi el az életét. Nem tudja visszakövetni, mi volt vele például egy éve. Főz magának valami kaját. Nagy dolog, mondhatom. Kimeri a tányérba, le nem fotózná, mert minek, és komótosan megeszi az egészet. Volt, nincs, de leginkább sosem volt, mert hol a dokumentáció?
Nem tud lájkolni. Mitől fosztja meg magát... Ölelés? Hagyjad már. Benyomni a tetszik gombot, az az igazi gesztus a barátaid felé. Abból érzik igazán, hogy törődsz velük. Egy kézfogás, egy ölelés túl tolakodó és divatjamúlt megnyilvánulás. Ráadásul zavaró is. Egy izzadt tenyér, egy testszagú közeledés meg is tudja mérgezni az emberi kapcsolatokat, míg egy lájkban benne van az intimitás és a szolid érzelmek kék kapszulába sűrített változata.
Megosztani valamit? Mit? Maximum a pizzájából ad egy szeletet, azt osztja meg veled, vagy ad egy harit a szendójából. Ezek az ételek ráadásul lefotózatlanul kerülnek elfogyasztásra. Kvázi hiányos produktumok. Olyan, mintha a sót hagyná ki valaki a nyúlpaprikásból, vagy a húst a kolbászból.
Elolvas valahol egy megindító idézetet. Na és? Pár perc múlva elfelejti. Ahelyett, hogy hasonló lelki élményhez juttatná ismerősei sokaságát. De nem tudja, hogyan magyarázzam. Nincs hírfolyama, fogd már fel, a rádióból kényszerül tudomást szerezni a hírekről! Meg esetleg böngészi a netet, de az ilyen még erre sem igazán kapható.
Kénytelen az ilyen ember találkozni és beszélgetni veled. Ugye, milyen kellemetlen és zavaró tud ez lenni? Görgeted otthon a hírfolyamodat, végre van szabad öt órád, hogy tartalmasan eltölthesd a Facebookon, erre becsönget. Bejön, leül és dumál. Nem veszi észre magát, hogy te most épp egy volt osztálytársad megszületett gyermekének fotóját szeretnéd nyomatékosan belájkolni, sőt hozzáfűznél egy „Tiszta apja, le sem tagadhatnád!” kommentet, de nem lehet lelkiismeret furdalás nélkül, nyugodtan megtenned, mert ő ott bámul rád a lakásodban. Ne is kezdd neki magyarázni, mi ez az egész, úgysem érti. Ő egy olyan vad és manuális világban mozog, mint ami 1990 előtt volt a földön. Ő még mindig ott él, abban a fára mászós, kútból ivós, csókolózós korszakban. Szánalmas ez valahol.
Mit tud az ismerőseiről? Már ha egyáltalán vannak neki. Állítom, az ilyennek maximum három-négy ismerőse lehet. Az ilyen ember sosem fogja így átélni azt az érzést, hogy van 1200 ismerőse, és egy kattintással mindent megtudhat mindenkiről. Hol van most, melyik presszóban, hol nyaralt a párjával, mit főzött tegnap, kivel van bonyolult kapcsolatban, stb. Hány és hány fontos születésnapról marad le így. Nem értesül időben róla, mert nem jelzi neki semmi, hogy hé, üzenj már oda Polernyákné Zalvai Anikónak valamilyen formában, hogy BSZ! vagy HB2U! Információszegény állapotban lebeg az ilyen a szerencsétlen flótás. Kénytelen könyveket lapozgatni, és azok a lapok semmiféle háttérvilágítást nem kapnak, míg a Face belülről sugárzik az arcodba, ha rácsatlakozol.
Meg eleve, mit csinál egy ilyen az okostelefonjával? Semmit. Nincs neki olyan. Egy réges-régi Nokiája van. Egy kis kijelzős, vga kamerás nulla. Ez az igazi probléma ma Magyarországon, nem az éhező gyermekek. Az ilyen alakok okozzák a valódi nehézségeket, akik nem képesek bekapcsolódni a szájbertérbe. Több kárt okoznak a társadalomnak, mint az egyszeri politikus, aki azt hazudja, hogy családi összefogással építtetett magának félmilliárdos palotát.
Segítenünk kell ezeken a Facebook-kívüli eltévelyedetteken. Mégis azt mondom, nyújtsunk feléjük egy lájkolást formázó, virtuális jobbot. Szervezzünk találkozókat nekik, tartsunk előadást, meg kell győznünk őket, mert egy varázslatos világról maradnak le, ha nem csatlakoznak. Jobb lájkolni, mint kapni, ez legyen a szlogenünk feléjük.