Tévedhetetlenül itt a tavasz! Lassan lehet nyírni a füvet hetente kétszer, a szomszédoknak mától kötelező zörögni, nyüszögni, nyihogni, reszelni, kalapálni, dübögni, kattogni, surrogni, herregni, berregni, krahácsolni, kalapácsolni, flexelni, fűrészelni, rotakapát indítgatni, és mindezt ebéd utáni sziesztakor, lehetőleg vasárnap. És persze reggel is, főként olyan reggel, amikor alhatnál nyolcig, kilencig, nem, nem fogsz, hat óra tizenkettőkor kezdődnek a decibelrobbantó tavaszi munkák, te lusta munkakerülő!
Mert vannak olyan házak, amik harminc évig épülnek – azaz ötven év alatt sem épülnek fel, de mi ezt nem érthetjük meg sosem, mert nincsenek vágyaink és céljaink, nem látjuk át úgy a telket, hogy mit hova kéne még építeni, gányolni. Nézd meg a szomszédodat, ő még ma is a házát építi, pedig nyolc éve lakja. És a ház egyre magasodik, egyre ragyog, épül-szépül. A mesterek úgy járnak oda tavasszal, mintha a munkahelyük lenne a szomszéd ingatlan. Mert az is. Mindig van valami. Egy kis meló, egy kis ez-az, tudod, nem nagy ügy, pár kalapálás, flexelés, légkalapálás, betonfeltörés, bontás, toldás és pikk-pakk hat-hét-negyven-nyolcvan nap alatt kész is vagyunk.
Lényeg: az iszonyat nagy hangerő, a dübögés, a rázkódás és a rengés. De akkora rengés, hogy a vitrinedben csilingeljenek a kristálypoharak. Lehet, hogy a mester csak megbeszélni jön a szomszédba, mit kéne dolgozni óriási hangerővel vasárnap hajnalban, vagy közvetlen ebéd után, de azt is ordítva konzultálja a szomszédoddal, mert az szinte már majdnem olyan, mintha leírnák. Hangerő = nyomaték. Minél jobban ordít a szomszédod, hogy mit kéne megoldania a mesternek, annál inkább és annál korábban (hajnali időpont!) végrehajtja azt.
De te ezt nem érted, mert téged nem hajt ambíció. Nincsenek ötleteid. Pedig mi mindent össze lehetne zörögni az udvarodon neked is, ha lenne benned egy kis kreativitás. Egy kis alkotói büszkeség, hogy igen, azért szép a házad, mert a pénzedet a házadra szánod. De nem, te inkább új mobiltelefont, laptopot, drága ruhát, óriási laptévét veszel ahelyett, hogy gigászi kalapácsokra, vésőkre, vasakra, csiszológépekre és Lindab lemezekre költenéd a nem létező vagyonodat.
Mert te csak élsz bele a világba és az ingatlanodba, célok nélkül. Beleültél a készbe, közben eljárt a házad felett az idő. A szomszédod céltudatos. És ezt büszkén, nagy hangerővel kürtöli világgá az utcában. Neki vannak ötletei. Fáskamra. A fáskamrához „tódani” még egy melléképületet. A melléképület mögé még simán megy egy tároló, a tároló mögé egy kutyakennel, a kutyák mögé mehet egy dróthálóval elkerített rész, hadd nőjön ott a dudva, az hátul van, senki se lássa’. Mindezek fölé még simán lehet emelni egy szintet, oda lehet léceket pakolni, az egészet szépen, akkurátusan körbebástyázni farostlemezekkel, osb-lapokkal, régi palákkal, PET palackokkal és hungarocellel.
Te ezt sosem fogod megérteni. Mert a fákat ki kell vágni. Kérdezd meg a szomszédodat. A fák „szemetelnek”. Elő az akciósan vásárolt fűrészt szombat délben, hadd szóljon hangosan a brrrrr! Rohadt fák, elveszik a helyet a fáskamrák, szénkupacok, a zsákokba összegyűjtött PET palackok és a nagyfater régi, harminc éve be nem indított Simsonjai elől.
De neked csak a döglésen jár az eszed. Mert egy lusta, csendben heverésző nulla vagy. Ha lennének céljaid, te is kibocsátanál 200 decibelt percenként 67-szer, minden hétvégén. De rólad nem lehet hallani, mert egy csendes senki vagy. Otthon szuszogsz a monitor előtt. Könnyű leszólni a dolgos szomszédot, igazad van, a lájkolgatás megy kussban is. Ez lett belőled, egy fészbúk-generációs hikomat.
