AKIK 1990 ELŐTT SZÜLETTEK, AZOKNAK KÖTELEZŐ VÉGIGOLVASNI – NAGYON IGAZ!!!
(A közösségi oldalakon időnként felbukkanó, a "régen minden jobb volt" közhelyes nosztalgia-érvelésekkel teletűzdelt írás paródiája.)
Mi még tudjuk, milyen az, hogy trágyás talicskával menni a közértbe bevásárlókocsi helyett. A közértbe, ahol csak hypót lehetett kapni. Azt vettük, azt vedeltük, mert nem volt más a polcokon. Rágógumi? Mi nem rágóztunk, hanem a szánkat harapdáltuk belülről, és üdítő helyett a kiharapott sebből ömlő vért nyeltük literszámra. Mi még nem ehettünk csokit, hanem cukrozott tehéntrágyából készített anyukánk nekünk különleges édességet. Majszoltuk, és boldogok voltunk. És ha kihánytuk, nem mentünk orvoshoz, hanem kacagtunk egy édeset.
Minket nem autóval vittek a szüleink iskolába, hanem még januárban is mezítláb, véres talpakkal érkeztünk az osztályterembe. Volt, akinek üszkösödött a lába órán, de nem zavart bennünket, azt szagolgattuk Chanel parfüm helyett. Ha valakinek letörött az elfagyott lába, nem lett depressziós, hanem kemény edzésekbe kezdett, és meg is nyerte a mezei futóversenyt. Mi nem a számítógép előtt ültünk, hanem kivégzésekre jártunk, ha valami érdekeset akartunk látni. Pornófilmet csak akkor láttunk, ha a szomszéd bácsi a lépcsőházban szeretkezett a kilencéves kislányával.
Nem jártunk nyaralni, mi telelni jártunk, Szibériába. Sokan közülünk ott fagytak meg, de pihenésre nekünk is szükségünk volt. Nem volt Internet, mi az információt latinul írt, tízkilós lexikonokból szereztük. Voltak, akik ott haltak meg egy ilyen lexikon súlya alatt, de a tanulás volt az első. Az üzenőfal az iskolában volt a tanári mellett, nem a közösségi oldalakon. Onnan tájékozódtunk, hogy kit vesszőznek meg azon a héten az iskolaudvaron, mert nem írta meg a leckéjét. Nekünk nem volt mobiltelefonunk, mi egyik városból a másikba megpróbáltunk átordibálni egymásnak. Sokunk hangszálszakadással végezte, de kommunikáltunk, és ez volt a lényeg.
Mi nem csapból, hanem dögkútból ittuk a vizet, aminek sárgás-barnás színe volt, de jól esett, mert a mienk volt. Nyáron, aknamezőkön szaladgáltunk, és ha robbant valami, akkor nem terrorcselekményre gyanakodtunk, hanem örültünk az ingyen tűzijátéknak. Mi nem diétáztunk. Anyukánk becsomagolta nekünk az ecetes disznófejet egy gépzsíros rongyba, azt eszegettük az iskolában egy hónapig. Voltak szegényebb osztálytársaink, akiknek egy évig is kitartott ez a csemege. Nekünk nem lakáskulcs lógott a nyakunkban, hanem dögcédula. Mi nem csúzliztunk, hanem a munkásőr édesapáinktól elcsent AK47-esekkel irtottuk egymást, be jó is volt az! Egy-egy fogócska után megtizedelve távoztunk a lakótelep környékéről. Vidámpark helyett temetésekre jártunk, játszótér helyett a frontvonal és a csatatér adott otthont a vágyainknak. Ha megvágtuk magunkat, vagy lehorzsoltuk a térdünket, nem rohantunk sírva anyucihoz, hogy fertőtlenítse és ragassza be a sebet, hanem ott, a helyszínen végeztünk gyors amputációt.
Ha egy tanár véletlenül megkínzott valakit órán, nem rohantunk a szülőkhöz segítségért, hanem megértettük, hogy a tanárnak szadista hajlamai vannak, így fogadtuk el őt. A szerelmet mi nem a Facebookon éltük át, vagy brazil sorozatokból tanultuk, hanem a valóságban! Nyolcévesen, az első anális behatolás után boldogan szaladtunk végig az utcán, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
