Szülőfalum, ahol én születtem.
Vár engem a babám.
Anyám, a te fiad sokat gondol reád.
Kis falumba hazatérek én.
Elindulok én már haza, nem maradok itten.
Nagyon kíváncsi vagyok a babára. Eufridiákusz? Ez valami gyönyörű név. Na, majd benézünk Áronnal és megcsodáljuk a csöppséget. Menjenek már a fenébe. Adtak valami majom nevet annak a szerencsétlen gyereknek, egész életében piszkálni fogják miatta. Rohadtul nem érdekelnek.
Meg kell becsülni a jó mesterembert, mert egyre kevesebb van belőlük. Nem érnek rá azonnal, őket nem lehet csak úgy leakasztani, ezt meg kell értened, ha odáig fajul a helyzet, hogy mestert kell hívnod.
A te ügyed, a te kis csip-csup ügyed még várhat azért, ezt te is, és a mester is jól tudjátok. A mester talán egy kicsit jobban tudja, tartja is magát ehhez. Nem most kezdődtek a gondok, na, ugye! Ha már három hete tart ez az áldatlan állapot, akkor simán kibírsz még pár hetet, hónapot. Szedd össze magad!
Sorsdöntő idézet ez. Mintegy hagyja tovább gondolkodni olvasóját. Merengeni, beleúszni a semmi légpöffesztett messziöblébe. És aki írta, az sem tolakodó, kellemetlen személyiség. Egy ilyet bárki elvisel, akár egy életen át is. Az ilyen szerző ott van üres szobákban, a hűtőben, a garázsban, amikor be akarunk állni az autóval. Sírok, oly együtt érző ez az idézet. Aki valaha vesztette már el valamijét, és kimondta, hogy nincs nála semmi, az sírjon, megérdemli.