Egy zenekar. Zene. Tényleg zene. Tudnak a fiúk. Hogy elfelejtettem, évekig. Most, mikor a napokban kaptam a hírt, hogy Steve Porcaro meghalt. Akkor vettem elő. Kazettáim is vannak, és lejátssza. Még van a magnóban múlt-opció. Magnó? Olyan sincs, múlt sincs, mert nem kereshető fel, a múlt nem hivatal, hagyjuk.
Kellemes, ez a szó ugrik be, és nem ünnepek, hanem a zene, kísér, ott van, vigyáz rád.
Jó volt újra ott bolyongani. Meghalt baráttal találkozni. Nem halt meg, csak összevesztünk ezen az életen. Szerinte máshol van a tágasság, elköltözött. Még találkozunk, lélekben, jelenben, abban nem, persze. Az alakja rengeteg kérdés. Szoktunk róla beszélni, tényleg szeretett-e ő minket, vagy csak alapjai voltunk a humorforrásának. Én szerettem. Más is. Olyan volt ő, mint egy macska. Voltak megfoghatatlan, meghatározhatatlan tulajdonságai. Mindig megbeszéljük, telken, Zoláéknál, nálunk. Ki volt ő. Szólt a TOTO a kocsiban. Dzsambóka, mehetünk? Én szerettem. Még ha át is vert. A zenei ízlés is átver. És a végén felkeres.
TOTO. Ezt hallgattuk a Mitsubishiben. Kilencvenes évek. Cédétár. Órákig vártam rá, pedig csak tíz perc múlva jött.
Gyuri bátyja hallgatta. Mi a szar ez? TOTO? Hagyjál már, ez ilyen illedelmes zene. Felnőtteknek való.
Talán közben felnőttünk. De én már akkor is ugyanazt gondoltam erről a világmindenségnek nevezett csillárboltról. Hogy világít, de nem tudod hazavinni a fényt, csak a kirakat szemmasszázsa marad.
Jó zene, érdemes volt haragudni rá. Senki sem ismeri, miért hallgassuk mi is ezt? Nincsenek kirakatfényben. És mégis ott vannak, de elsétálsz mellettük. Pillanat. Állj meg.
